|
Történt egyszer, réges régen
Mikor még csak erdő s puszta volt a vidéken
Embernek még nem volt nagy a hatalma
S gépeknek nem volt itt se híre se hamva.
Ezen a vidéken élt egy ménes
Csak fehér ló volt benne erről volt híres.
Volt benne egy mén s tíz kanca
Nekik kedvenc ételük volt az alma.
Három volt köztük vemhes még,
A többinek megszületett a csikója már rég.
A három vemhes egész nap a fűben heverészett
Majd felkeltek, s vígan legelésztek.
Egyszer az egyik arrébb osont,
De a nagy hasa alatt a lába menten összerogyott.
Ez a ló most nagyokat fújtat,
S megpróbál felállni újra és újra.
Kétségbe esett a kanca,
Nyerít s társait hívogatja,
Hozzá a többiek odamennek,
S csoda! A kanca most ellett!
Ellik, ellik, de tovább nem bírja,
Feladja a reményt, mikor már csikója kibújna,
De kibújt ő, itt a csikó!
Na de mi ez?! Nem is fehér, mint a hó
Sörénye s farka hosszú, fekete,
S a szőre olyan, mint égbolt a legsötétebb éjjelen.
De a sötét égbolton van két csillag,
Ez a ló két szeme, ami feketén csillan.
Hosszú üstöke a szemébe lóg,
S ez miatt talán nem is lát a ló.
De jól megrázza magát,
S így eltűri a zavaró haját.
Hosszú bokaszőre sepri a földet,
S le is pucol vele néhány követ.
Patái még kicsik, de megnőnek!
Velük fogja átszelni a vidéket.
Feláll a hosszú lábaira, az első kettőre
Lendületet vesz, s feldobja farát a levegőbe.
Áll a csikó, de lábai remegnek
Izzadt szőre feketén csillog, ahogy izmai megfeszülnek.
A remegő lábakkal lép aztán egyet,
Aztán még egyet, s anyjához siet menten.
Anyja még mindig a fűben fekszik,
S halkan, gyöngén csikója felé nyerít.
Ezzel a nyerítéssel a lelkét is kilehelte,
S magára hagyta csikóját a ménesben.
De a csikó nem törődik ezzel, mellé fekszik,
Ott maradt vele egészen reggelig.
Reggel aztán a ménes el akar vágtatni,
De a csikó inkább itt akar maradni.
Itt, a halott anyja ölében,
Miközben már éhes keselyűk köröznek az égen.
A mén nógatja őt: gyere már!
De a csikó bizony fel nem áll.
Kérleli őt a mén, s már több kanca
De a csikó nem jön, fel nem állna.
Eltelik így pár óra,
Mire a mén a kérlelést megunja.
Összetereli családját
S máris elindítja a vágtát.
Elvágtatnak messze, messze
Egy dús füvű legelőre
Messze vannak már, csak a porfelhő látszik,
Amit felvertek a földről a nagy patáik.
De a csikó nem vágtat ott mellettük
Nem tart ő bizony velük
Inkább egyedül marad, egyedül a pusztában
Egyes egyedül, a halott anyjával.
Eltelik néhány óra
Mire a csikó a várakozást megunja.
Elárulom, mi az oka ennek:
Megkordult a gyomra, ennie kellett.
Bizony, a ménes után kéne menni,
Velük kéne eszegetni.
Tudja ezt a csikó, így is tesz,
Utánuk menni ő nem rest!
Fel is áll újra nehézkesen,
Lép, üget, majd vágtába csap menten.
Itt hagyja anyját, tudja, hogy nem kel fel,
De a csikó fiatal még, neki élni kell.
Úgy vágtat, mintha mindig is ezt tette volna,
Lehetséges, hogy ez lesz az ő sportja?
De őt még nem érdeklik ilyen dolgok,
Csak egy feladatra figyel most:
Utol kell érnie a ménest
Mielőtt még leszállna a sötét est.
Hiszen egy védtelen csikó egyedül a pusztában
Jó zsákmánya lehet a ragadozó pumának.
Fut, fut ő, sebes, mint a szél,
De jó oka van erre: egyedül fél.
Fut, fut ő már sok órája,
Nem hagyja őt cserben négy kicsi patája.
De örökké a csikó sem futhat,
Meg kell állnia, mielőtt teljesen kifullad.
Dús farka nem lobog úgy már,
Hiszen lassít, s ügetésre vált.
Üget, lép, de megneszelt valamit,
Megáll hirtelen, s a távolba tekint.
Elöl: semmi, oldalt: semmi, ám a hang egyre hangosabb,
Rémülten veszi észre: a titokzatos hang a háta mögött halad!
Közeledik a titokzatos dolog, egyre hangosabb a hang,
Az ifjú ló rádöbben: patadobogást hallhat.
Örömében aztán nyerít egyet,
Hiszen tudja: ménes közeleg!
Írta: Valent (a szerkesztő)
Folytatása következik… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
